Verseim

Angyal és Ördög

Hazudj még nekem angyali boszorkány,

Hisz a szívedben a fény mindig ott botorkál

De sosem talál meg téged valójában,

Mert bekerültél a gonosz óriási hálójába,

Menekülj fuss bánj és szégyenkezz,

A jó valódi erejével sose ellenkezz.

Kecsegtettél mosollyal és még sok jóval,

De csábítottál volna inkább az igazi búval,

S akkor talán megúszom rettenetes csapdád,

Mely rabul tartott és õ volt az én fogdám,

Kiszabadulni látszom már belõle,

Szerelem nyila vajon még lelõ e?

A szerelem nyila mely oly kétes,

Lehet mézes a legfinomabb édes,

S lehet savanyú borzasztó maró,

Amely azt mondja neked najó,

Találkozzunk édes csábítalak,

Csak elfelejti mondani hogy csak ámítalak.

De az igazi szerelem nem ilyen,

Ott nincs lélegzet csak lihegj,

Kapkodd a levegõt de gyorsan,

Majdnem úgy ahogyan szíved dobban,

Testnek legkimerítõbb érzés,

Mégis a szívnek a legkedvesebb vérzés.

Várni a szerelmet reménykedni botorság,

Ha elébe mész keresed az az igazi bátorság,

De vigyázz a nõi nemmel ifjú szív,

Téged könnyen haragra és vadságra szít,

Számos negatív és heves oldala mellett,

Ennél szebb dolog embernek még nem kellett.

 

 

Magányom

Erdõ szélén dombtetõn, hol megfáradt fenyõk

Állanak s néznek engemet a borongós háztetõn

Hol magányomba roskadva azon töprengem

Merre lehet a boldogság, mely úgy kerül engem

Akár a nap mely szemet meghazudtolón ragyog

Ki egyedül tûz nap mint nap, nem úgy mint a csillagok

Kik bár kicsik, de sûrûn ülnek fenn a fekete égen.

Arra gondolok milyen jó ott legfelül az élet

Hisz együtt kezdik a napot s minden egyes évet

Pillanat sincs mikor magányban érezhetik magukat

S, ha vakítón felrobban egy, ápolják bajtársukat

De nekem nincsen senkim és semmim e Földön

Csak a természet mely oly szeszélyes, ha kell földönt

S ha kell szeret és ad. Vele kötöm meg a barátságomat!

 Vissza